Elöljáróban: ez a napló némi fáziskéséssel indult, hiszen már alaposan benne vagyunk a folyamatban. Ha nem is kaptuk még meg a kulcsokat (még kb. egy hónapot kell várni, szerencsés esetben), de tervezni már tudtunk.

Lássuk csak, mi történt eddig.

Első lakás.

A kivándorlás első pár hónapjában, ami nyárra esett, ismerősöknél laktunk, egy kedves és nagyon értékes felajánlás folyományaként. Egy családi ház felső emelete lett ideiglenesen a miénk, méghozzá tetszőlegesen hosszú időre. Megnyugtató volt, hogy semmivel nem kell kapkodnunk, de elég gyorsan eljött a kényelmetlenségek időszaka. Egyszerűen el voltunk szokva attól, hogy másokkal egy fedél alatt éljünk. Pontosabban fogalmazva: házaséletünkben, vagyis úgy 30 éve (korán kezdtük ám), sosem éltünk 2-3 hónapnál hosszabb ideig mással egy háztartásban. Sem szülőkkel, sem ismerősökkel. Önállóságnak is nevezhető jelenség, nekem mégis valamiféle elkényeztetettség jut róla eszembe. Hiszen miért is kellene mindenkinek saját lakásban vagy házban élnie? Nem, most nem akarok ezen töprengeni, de gondolatként ott lappang a háttérben.

Második lakás.
Párom kiemelkedő keresési képességgel bír, viszonylag gyorsan talált egy csodaszép kis házat. Nyár végétől vált kiadóvá. Első vendéglátóink enyhe fejcsóválása közepette rövidesen beköltöztünk. Talán korábban, mint logikus lett volna, hiszen spórolás, tervezés, ilyesmik, de így tartottuk optimálisnak. Egy üres házban bár, de magunk voltunk. Ekkor még fogalmunk sem volt a későbbiekről, nem gondoltunk bele a jövőbe. Én egy elég nehéz alkalmi munkát végeztem, párom a szakmájában tudott elhelyezkedni, ennek eredményeképp rendezett bevételre tettünk szert. A következő hónapok a ház alapvető berendezéséről szóltak. Még mindig nem tudtuk pontosan, hogyan tovább, de egyáltalán nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk foglalkozni vele. Ez az időszak a lenyugvásról, a zaklatott lelkünk csitításáról szólt.

Az év végére magamra találtam annyira, hogy a saját szakmámban helyezkedjek el. Ez jóval könnyebben ment, mint korábban feltételeztem. Az egyik nyilvánvaló ok az lehet, hogy a vidék nem bővelkedik nagy szakmai tapasztalatú munkavállalókban, hiszen azok jellemzően városi vagy agglomerációs környezetben keresnek és találnak nagyobb fizetésért munkát. Nálam ez a fizetéses rész nem elsődleges, alacsony összegért is szívesen dolgozom, ha közben jól érzem magam. Nem azért, mert felvet bennünket a pénz, egy fia megtakarításunk sincs (mondanám miért, de az indulatokat a továbbiakban is kerülni szeretném). Szerencsére úgy gondolom, hogy nem a pénzen múlik, hogy jól éljen az ember. Persze könnyen mondom ezt, mivel itt Németországban tényleg mindenki kényelmesen meg tud élni a fizetéséből. Akkor inkább úgy pontosítom, hogy semmilyen formában nem hajszoljuk a pénzt. A munkahelyem kiválasztásakor fontosabb volt az ember minőség, a jó hangulat és legfőképpen a nyugodt mindennapok lehetősége, mint a hangos siker és a magas fizetés.

Oppsz. Azt hiszem ez amolyan locsogás volt.

A fentiekből biztosan kirajzolódik, hogy alapvetően biztonságos élethelyzetbe kerültünk. A következő tavaszra, kora nyárra eljutottunk odáig, hogy felmerült bennünk a továbblépés kérdése. Eldöntöttük, hogy eladjuk otthoni házunkat, és majd kezdünk valamit az abból szármnazó tőkével. (Például törlesztjük korábbi hiteleinket.) Ennyi volt az alapvetés.
Végigvettük, mit tartunk meg, mit ajándékozunk másoknak, és mit dobunk ki. 20 év lomtára. Nagyjából. A könyveket és egy-két dolgot leszámítva. Így utólag elmondhatom, hogy a végén jóval kevesebb dolgot tartottunk meg, és sokkal többet ajándékoztunk el, mint terveztük. „Neues Spiel, neues Glück”, vagyis egy új kezdet új lehetőségeket is rejt. Majd beszerezzük a megfelelő időben, ami hiányzik.

El is kezdtünk nézelődni, eleinte kissé bizonytalanul, majd egyre határozottabb elképzelésekkel, ahogy mind többet tapasztaltunk. Néha úgy éreztük, megtaláltuk az igazit, csak éppen nem tudtuk volna kifizetni az árát, vagy éppen eladták. Nem mintha sok ilyen lett volna. Az igényeink alapján olyan házat kerestünk, ami maximum 100-150 nm lakóterű, lehetőség szerint bővíthető. A telke legyen nagy, de legalább 2000 nm-es. A ház persze legyen jó állapotú – egyszer már megvolt a „de hiszen egy építkezésben élünk” helyzet. Évekig tartott. Kézenfekvő módon szerettük volna elkerülni. A lakótere déli (D, DK, DNy)rányban megnyitható legyen. A kert vegye körbe, de az is megfelelhet, ha az északi (É, ÉK, ÉNy) oldalon közvetlenül egy utca határolja a házat. A kert füves, rét jellegű, ligetes vagy hasonló legyen, semmiképpen sem leburkolt, steril parkoló.

A helyzet, mint kiderült, az, hogy vagy túl sok hitelt kellett volna felvennünk, vagy alaposan visszalépni néhány igényünk tekintetében. Nagy, az igényeinknél lényegesen nagyobb, 200+ nm-es házból hatalmas választék volt. De olyan, ahol a kert is nagyobb lett volna mondjuk 5-600 nm-nél, alig. Az ezres telek már szokatlanul méretesnek számított. Ez a faluvidék kb. olyan, mint otthon az Őrség. Dimb-dombos, erdős, csodálatosan tiszta levegővel, teli madárcsicsergéssel. Azokat a házakat is kiszórtuk a listánkról, amik egy-egy forgalmasabb főút mellé épültek. Nem kell motorzaj, ami elnyomhatja a természet hangjait. A környéken – de ez egész Németországra jellemző – van jópár szélerőmű. Ezek nagyjából 5-10 km-es távolságokrban elhelyezkedő 3-7 darabos csoportokban kerültek kiépítésre. Kritérium volt az is, hogy a házunkból vagy kertünkből s a hangjukat (fura, mély zümmögés, amit a szél olykor messzire vihet) ne halljuk, sem magukat az oszlopokat és szélkerekeket ne lássuk.

Végül a kert mérete, a ház minimális lakóterülete és a környék hangulata lettek a fő pontok, amiket minden esetben alapvetésnek kezeltünk. Megegyeztünk abban is, hogy csak akkor foglalkozunk egy házzal, ha beléptünk az adott kertbe, házba, és ott jó érzés kerített hatalmába.